„Mindig igyekeztem teremteni, és mindig igyekeztem adni” Beszélgetés Dr. Róth Sándorral

Nagy megtiszteltetés 2021.augusztus 23-án délelőtt, amikor találkozhattam Dr. Róth Sándorral, vagy ahogyan őt Amerikában és a világon ismerik, Dr. Alexander Rovt Munkácson született, zsidó származású amerikai üzletemberrel annak a munkámnak részeként, amelyben egykori kárpátaljai emberekkel találkozom, és beszélgetek, akik életüket Kárpátalján kezdték, aztán a sors végül vagy Magyarországra, vagy a földkerekség más országába vezette őket, és tehetségüknek, szorgalmuknak köszönhetően szakmájukban magas eredményeket értek el, büszkék egykori szülőföldjükre Kárpátaljára, sőt némely estben, mint Róth Sándor esetében is nemzetközileg elismert üzletemberként diplomáciai és jótékonysági úton ma is jelen vannak Kárpátalján. A riport előtt igyekeztem az interneten olvasni, felkészülni Róth Úr életéből, munkájából, de ahogyan az lenni szokott a hozzá hasonló – akarata ellenére szinte már közszereplővé vált - nagyon gazdag üzletembereknél, olvastam sok jót, és néhány negatív hangnemű cikket, írást is. Számomra a legfontosabb dolog volt, hogy megismerjem azt az embert, aki egykori szülőföldjéért, Kárpátaljért annyi mindent tett, és tesz, ami szerintem egyedülálló, és követendő példával szolgál mindenkinek.


Szeretettel és nagy tisztelettel üdvözlöm kedves Alexander!


Hívjon engem Sándornak, vagy egyszerűen csak Sanyi. Magyar útlevelem is van, és abban Róth Sándor van beleírva. Az amerikai útlevelemben van Alexander Rovt, mert amikor megérkeztem Amerikába, akkor így lett hivatalosan bejegyezve, viszont a szüleim mindig Szásának hívtak, azaz magyarul Sanyinak…. az Alexander pedig a Sándor megfelelője.

Rendben, köszönöm, ez nagyon megtisztelő. Kedves Sándor, szeretném, ha beszélne nekünk egészen a kezdetekről, amikor Kárpátalján, Munkácson napvilágot látott. Milyen volt gyermeknek, fiatalnak lenni, milyen emlékei vannak, amik úgy gondolom, hogy néhány évtized után, már sikeres és elismert amerikai üzletemberként visszavezették Önt Kárpátaljára, és mai napig ott van Kárpátalja, és legfőképpen Munkács a szívében.


Dr. Róth Sándor szülei családi fotókon a budapesti irodában


Én a Zrínyi utcában születtem Kárpátalján, Munkácson, a háború és a vészkorszak után 1952-ben. Az akkor éppen Karl Marx utca volt, de ma már újra Zrínyi utca. Én a 9-es szám alatt születtem, és rögtön a 11 szám alatt volt az orosz óvoda. A szülőház ma már nincsen meg, mert sajnos időközben lebontották, pedig, ha ma állna, akkor nagyon szerettem volna megvásárolni. 4-5 éves koromig nem beszéltem más nyelven, kizárólag zsidó nyelven, jiddisül, amely egy német változata a zsidó nyelvnek, más, mint a héber. Héberül tudok olvasni, de beszélni nem. A két fiam beszéli is, mert ők Amerikában jártak már héber iskolába. Visszatérve a gyermekkora, hát nekem tulajdonképpen csak a kerítésen kellett átmásznom-átmennem, és máris ott voltam az óvodában. Ez könnyedén ment nekem, mivel már akkor nagynövésű és erős fiúcska voltam. Az orosz nyelvet az óvodában tanultam meg. Emlékszem, hogy az utcában, az 5 szám alatt lakott egy magyar professzor. Ő volt Fedinecz Sándor kárpátaljai magyar, de valószínűleg inkább ruszin származású orvos, egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa, aki 1941-től volt a Munkácsi közkorház sebész főorvosa, aki a II. világháború alatt tömegesen gyógyította a sebesült honvédeket, üldözött zsidó munkaszolgálatosoknak adott menedéket osztályán, titokban partizánokat is operált és kezelt. Komoly szaktekintély volt a szakterületén. Édesanyám barátkozott az ő feleségével, és beszélgettek magyarul. Én ott halottam először a magyar nyelvet, de nem ismertem, mivel otthon mi csak jiddisül beszéltünk. Iskoláskorra teljesen megtanultam oroszul, és egy kicsit magyarul. Az első hat osztályba én a Puskin Iskolába jártam, amely akkor nagyon híres volt, és újra szerencsém volt, mert kb. 150 méterre volt a mi házunktól. 1960-ban szüleim azonban új házat építettek orosz végen – így nevezték Munkács egy részét – az Ungvár utcában, így onnantól már onnan jártam iskolába. Nem voltam egy csendes gyerek, mindig kiálltam az igazamért, amit, ha kellett ököllel is érvényesítettem, klasszikusan mondhatnám, volt néhány bunyó, amibe belekeveredtem. Főleg az akkor is létező antiszemitizmus miatt kerültem konfliktusokba. A fiatal ukrán srácok legtöbbször azt mondták, hogy azért van ez, mert a zsidók megölték Jézust. Én kérdeztem tőlük, hogy ki mondta ez nekik? Ők az válaszolták, hogy a szüleik. Na 12-13 éves srácként ezekkel kellett szembesülnöm. Persze voltak ezekből a dolgokból érdekes szituációk is. Volt egy iskolatársam, egy ruszin fiú, nagyon jó srác volt. Vele mentünk sokfelé csavarogni, és egyszer amikor a kolostornál voltunk, láttuk, hogy éppen megérkezett egy magasrangú egyházi személyiség autóval. Mondtam a barátomnak, hogy menjünk oda hozzá beszélgetni. Oroszul beszéltünk, és kiderült, hogy Belorussziából volt ő, pravoszláv kardinális. Szóval én kertelés nélkül megmondtam neki, hogy zsidó vagyok, és mondtam, hogy a barátommal, aki pravoszláv keresztény van egy vitánk, amiben ő állítja, hogy a zsidók megfeszítették Jézust. Az egyházi méltóság erre azt válaszolta, hogy ezt csak olyan emberek mondják, akik nem olvasták el ténylegesen a bibliát, nem ismerik a teljes történetet, szóval ilyet általánosságban, tényként állítani nem szabad. Na akkor és abban a pillanatban a zsidó fiú és a keresztény fiú egymás nyakába ugrott, és onnantól még nagyobb barátság volt közöttünk, és ő a maga körében kezdte is mondani, hogy ez az állítás így nem igaz. Abban az időben nekem tulajdonképpen nem is voltak zsidó barátaim, csak keresztények, és ez nagyon jól esett nekem, hogy ő így megértette, és tovább is adta ezeket. A szüleim mindig azt tanították nekem, hogy soha ne oszd szét az embereket, hogy milyen vallásuk van. Ha valaki rendes, akkor nem játszik szerepet, ha ő szélhámos, akkor ő zsidó szélhámos…

Ahogy teltek az évek, ezek a dolgok megszűntek, vagy továbbra is találkozott ezekkel a problémákkal?


Nemhogy megszűntek volna, még egy kicsit durvultak is a dolgok. A hatodik elemi elvégzése után anyám átíratott engem az ukrán iskolába, amely az új lakóhelyünktől már nem volt messze, így nem keveredtem út közben annyi balhéba. Egyébként mindig kitűnő tanuló voltam, csak a magatartással voltak mindig problémák. Az új iskolában is hamar utolért az antiszemitizmus. Egyszer, amikor egy zsidó barátom testvérét inzultálta egy sváb fiú, akkor én kérdőre vontam, miért bántja, hát erre megkaptam hogy én is egy b….s zsidó vagyok. Ne ebből egy komolyabb konfliktus alakult ki, egy komolyabb lábtöréssel a sváb fiúnak. A szerencsém talán az volt, hogy nem egy igazi kommunista családból származott ez a fiú. Emlékszem engem behívott az akkori igazgató, aki egy ruszin ember volt, bizonyos Popovics Ede, és megkérdezte, miért történt ez, amire én erélyesen rávágtam, mert b…s zsidózott engem. Nem rúgott ki végül, de most ugrok egyet előre az időben. Jó 30 év múlva, amikor Amerikából visszalátogattam Munkácsra, akkor én meglátogattam az igazgatóbácsit. Egy megtört embert találtam, aki annyi évtizedes munka után próbált valahogy megmaradni kevéske nyugdíjából, és nagyon szeretett volna unokájának egy kis lakást venni. Segítettem neki. Ő nem emlékezett rám, de én igen. Mondtam neki a történetet, és azt, hogy akkor engem megdorgált, de nem rúgott ki az iskolából, ez nagyon sokat jelentett nekem. Mondtam neki: „Engem az Isten oda segített, ahol vagyok, és én most szeretnék Önnek segíteni”. 80 éves korában halt meg, és haláláig segítettem. Két lányával is kapcsolatban voltam és ők is fordulhattak hozzám. Az idősebb lány talán még most is itt van Amerikában, a kisebbik feleségül ment egy kiváló orvoshoz Munkácson, Vaczkó Lászlóhoz, akinek magánklinikája van most Munkácson, jártam náluk is.

Na kanyarodjunk vissza az iskolai évekhez. Az ukrán iskolát végül elvégeztem tiszta ötös, tulajdonképpen kitűnő eredménnyel. Ez adott nekem lehetőséget, hogy egyetemre kerüljek egy vizsgával. Bekerültem végül a legnehezebb egyetemre közgazdasági-kereskedelem szakon, de előtte én akkoriban még asztali teniszeztem (ping-pong) nagyon jól, és eldöntöttem, hogy testnevelési főiskolára szeretnék menni, és ebben a szüleim sem tudtak akkoriban megakadályozni. Lembergen az egyetemek jártak összeszedni csapatot, és kellett nekik jó pingpongozó, és amikor egy sporteseményen meglátták a kitűnő tanulmányi eredményimet, akkor mondták, hogy mit csinálok én itt, ide csak közepes eredménnyel jönnek. Kérték, menjek hozzájuk a kereskedelmi – közgazdasági egyetemre. Azt sem tudtam akkor még, hogy mi az. Úgy hiszem. a Jó Isten vezérelte így a dolgokat. Így kerültem az egyetemre végül. Sajnos az unokabátyámat, akit Weisz-nak hívtak (édesanyám testvérének fia volt), nem vették fel a neve miatt. Nekem viszont oroszos hangzású nevem volt – Rovt Alexander Szimjonovics – apám után. Talán egyedüli olyan kárpátaljai zsidó volt, akinek teljesen oroszos neve volt. Miért? Apámnak volt a háború után egy barátja, egy zsidó tiszt, akivel Budapesten ismerkedett meg a háború vége felé. Apám nem került lágerba, mert őt megmentette egy magyar család. 19 éves fiatalember volt még akkor. A megmentője az újpesti tűzoltóparancsnokság vezetője volt – abban az időben ez nagy pozíció volt. Az ő felesége mondta apámnak - aki hordta a zsidó csillagot -, hogy ne hordja ezt, és segítettek neki abban, hogy ne kerüljön lágerbe. Sajnos később őt és a fiát is elhurcolták Szibériába, a Gulágra, és onnan soha nem tértek vissza. Apám próbálta keresni őket, de sajnos valószínűleg ott haltak meg valahol. Szóval ezt követően ismerkedett meg egy zsidó származású ottani politikai tiszttel, és ővele ment vissza Munkácsra. Ott barátok maradtak, együtt jártak szórakozni, hiszen fiatalemberek voltak mindketten. Na az ő „tanácsára” és segítségével írták be nekünk bátyám és az én születésemkor úgy a neveket a születési kivonatokba, amelyek oroszos hangzásúak voltak. Az én zsidó nevem Salamon, és lettem Alexander.


A Róth fivérek: Sándor és György


Na így kerültem be ennek az előzménynek és névválasztásnak köszönhetően az egyetemre. Ott ismerkedtem meg egy lánnyal és lett komolyabb kapcsolatunk 1972-ben jöttem át Magyarországra, 1974-ben elvettem feleségül azt a lányt, és mai napig házasok vagyunk (Olga Rovt). Feleségem lembergi volt, első fiam is ott született 1978-ban. Sajnos még akkor nem tudtam áthozni őket Magyarországra, mert az akkori szabályok szerint ehhez kellett egy lakás Magyarországon, és a magyar nyelvet sem beszéltem még olyan jól. Aztán 1980-ban már volt egy saját albérletem, amit a nevemre tudtam íratni, így tudtam akkor áthozni őket is Magyarországra. Később ezt a lakást sikerült megvásárolni. Ekkor kezdtem el dolgozni a Zöldért vállalatnak, mint segédmunkás, egy zöldségboltban a Váci úton. Egy kárpátaljai vezető volt ott, és így kerültem hozzá. Nagyon röviden ez úgy történt, hogy segédmunkásként kezdtem, majd hat hónap után már nagyon jól beszéltem a magyar nyelvet, és az egyik Zöldért osztályvezető látta a lembergi diplomámat, és adtak nekem egy boltot, és így lettem boltvezető. Akkor vettem magamhoz egy ungvári magyar focistát, Matolcsi Lacit, szegény már nem él, fiatalon halt meg szívinfarktusban. Egy év múlva bekerültem a Zöldért központba, értékesítési előadónak. Rövid idő után csoportvezető, majd osztályvezető helyettes lettem. Mi láttuk el zöldséggel például az itt állomásozó szovjet hadsereget, amiért szintén én feleltem. A Zöldért vállalat egyedülálló volt Európában, mert volt nagykereskedés és kiskereskedés is. Én tehát a kiskereskedésből kerültem át a nagykereskedésbe. 27 éves voltam, amikor a vezérigazgató behivatott, és felajánlotta az osztályvezetői pozíciót. Így lettem ennyi idősen a vállalat értékesítési-kereskedelmi osztályvezetője. 4 helyettesem volt, mindegyik idősebb volt tőlem. Később is tartottuk a kapcsolatot, mindig csináltunk találkozókat a régi zöldségesekkel. Most is volt két hónappal ezelőtt Solymáron. Összejöttünk kb. 25-30 -an, akik még élnek. Mindegyik sokkal idősebb tőlem, hiszen én, mint mondtam, nagyon fiatalon lettem osztályvezető. Akkoriban adtam el az első házamat, és építettem egy új házat, amit eladtam, mikor kimentem Amerikába, azóta tulajdonost váltott, ma ebben a házban lakik az egyik volt miniszterelnök, Bajnai Gordon.

Nem szúrta a szemét az akkori hatalom képviselőinek, a párttagoknak a szemét, hogy ilyen fiatalon, ilyen kereskedelmi karriert futott be?



Dehogynem. Még mielőtt osztályvezető lettem, közölte velem az ottani pártitkár, hogy nem lehetek osztályvezető soha, ha nem vagyok párttag. Ekkor beiratkoztam a Marxista-Leninista Egyetemre. Ez már tetszett neki, de persze én soha nem jártam oda, mert volt egy jóbarát szovjet ezredes, aki ebben segített, és három év után meg is kaptam a diplomát. Na ezután megint jött a pártitkár, amikor osztályvezetői kinevezésre került sor. Hiába volt meg a marxista diploma, hiába mondtam neki, hogy én családi neveltetésem folytán nem lépek be kommunista pártba, az nem tántorított. Összehívták a bizottságot. a Zöldért pártagjai és a vezérigazgató volt ott. Nem tudták azt mondani, hogy azért nem lehetek osztályvezető, mert nem vagyok párttag, hanem azt mondták, hogy túl fiatal vagyok ehhez. Földesi Misi bácsi a vezérigazgató ekkor felállt, aki azt mondta, hogy azt nem fogadja el, hogy túl fiatal vagyok. Azt elfogadná, ha nem lenne megfelelő végzettségem, képzettségem, sőt már majdnem két éve osztályvezető helyettes vagyok. Azután nyílt szavazással mindenki mellettem szavazott, a párttitkár persze tartózkodott.

Úgy tudom ezután került sor arra az eseményre, ami szintén meghatározó volt az életében, hiszen rámutatott arra, hogy ebben a rendszerben nem lehet kapitalista kereskedelmi szemlélettel létezni, de gyermekeinek sem szerette volna ezt a világot. Jött tehát Amerika.


Festmények a budapesti irodában – Portré kitüntetésekkel és természetesen a Dr. Alexander Rovt


Igen. 28 évesen kereskedelmi főosztályvezető lettem. Ez már óriási pozíció volt akkoriban. Nagyon sokat tanultam akkoriban a kereskedelemről, hogyan kell akár lehetetlen helyzetekből is okosan, és ügyesen, pozitívan kijönni. Itt is sokszor szembe kerültem pártfunkcionáriusokkal, de a vezérigazgatóval, Misi bácsival mindig sikerült megértetni, hogy a vállalat ezekből haszonnal jöhet ki, és ez úgy is volt. Akkoriban történt az eset, hogy megbukott a Déli Pályaudvar áruházigazgatója, akivel én is üzleteltem kicsit, és belekevert az ügybe. Volt egy nagy nyomozás, le is tartóztattak, vizsgálati fogságba kerültem. Első fokon kijött, hogy semmi bizonyíték nem volt ellenem. Az ügyésznő pénzbírságot kért, amivel nem veszíthettem el akkoriban a feddhetetlenségemet, ami osztályvezetői pozíciónál már elengedhetetlen volt. A kommunista bíró viszont adott nekem 10 hónap letöltendő börtönbüntetést. Ekkor 30 éves voltam. Kiálltam elé, és mondtam neki: Bíró elvtárs, ha maga azt gondolja, hogy én ezt a börtönbüntetést le fogom tölteni, akkor maga nagyon téved, inkább levágom az egyik lábam. Végül a legfelsőbb bíróság felmentett az ügyben. Úgy csinálták, hogy ne derüljön fény az ügyészségi hibákra. 15.000 forintra ítéltek, amit végül nem kellett kifizetnem, mert megállapításra került, hogy jogtalanul ültem ott 150 napot. Napjával 100 forintra számolva ez 15.000-Ft-volt. A feddhetetlenségemet nem veszítettem el, és az útlevelemet sem vették így el, sőt visszahelyeztek a régi pozíciómba. Viszont bennem ekkor egy olyan érzés alakult ki, hogy én hoztam ennek az államnak a vállalati-kereskedelmi munkámmal nagy eredményeket, és ez a rendszer ezt csinálta velem, hát a legenyhébb kifejezés, hogy elgondolkodtató. Én talán még ellennék, de gyermekeimnek már nem akartam ezt a rendszert. Ekkor nyomatékosítottam magamban, hogy ki akarok menni Amerikába – nem végleg – és megnézem, tudok-e ott létezni, előre jutni….

Volt egy olyan magyar zeneszám, hogy „Álmaimban Amerika integet, álmaimban Amerika nem mondhat nemet”. Önnél az amerikai álom végül nagyon sikeresen alakult.

Amerikába 1985-ben kerültem ki 5 éves. munkavállalási engedéllyel, amihez kellett amerikai hozzájárulás is. Szüleim már akkor kint voltak. Apámnak a bátya is ott volt, ő küldött papírokat, hogy neki kell egy szakember, és hát mivel én elvégeztem Lembergben a kereskedelmi és közgazdasági egyetemet, és beszéltem a nyelveket, így kerülhettem ki. Először mikor 1977-ben voltam Amerikában, akkor már barátaim, közöttük Pákh Imre már ott voltak évek óta. Akkor nem tetszett New York. Piszkos város volt, nem tetszett. 1978-ban szüleim is kimentek és kérték, menjek ki én is. Nem akartam menni akkor, mert nagyon fiatalon egy nagy karriert csináltam magamnak itt Budapesten. 25 éves koromban Budán vettem házat. Kocsim volt, és mindenem, amire szükség volt. Kinek volt akkor ilyen fiatalon erre lehetősége? Viszont az előzőekben elmesélt történet megváltoztatott mindent bennem, és menni akartam. Az Amerikai Egyesület Államokban először egy ABC áruházban dolgoztam, amit apám egyik kárpátaljai barátja vezetett. Három hónap után elmentem az ékszergyárba dolgozni, ahol már ott dolgozott Gyuri bátyám. Jártam az üzleteket, és hol magyarul, hol zsidó nyelven próbáltam az árusítást. Akkor kaptam Pákh Imre barátomtól egy meghívást, aki akkor már előadóként dolgozott az IBE Trade -nél. A cégnek két alapító tulajdonosa volt akkoriban. Egy brazil katolikus és egy amerikai zsidó ember. Ma már csak egyikük Sheldon Silverston él, 93 éves. Ők csinálták együtt a céget.

Szóval Imre megkeresett, hogy a cégnél oroszul beszélő munkatársat kerestek. Tulajdonképpen így kerültem bele a barter üzletelésbe. Első üzletünknél tőzeggel fizettek nekünk, amit eladtunk, de többe került a leves, mint a hús…A cég itt veszített az üzleten, de én már éreztem, hogy itt lehet valamit csinálni. Ezután egy spanyol céggel kötöttünk szerződést, ők nekünk műtrágyával fizettek egy gyárért. A műtrágya bizniszbe és a barter üzletelésbe így kerültem bele. A IBE vállalat tulajdonképpen technológiák gyártásával foglalkozott, és ezeket kellett eladni. A műtrágya barter hozta meg nekünk a milliárdokat érő üzleteket. Imrével 2000-ig dolgoztunk együtt. 1994-be megvásároltuk a két alapító öregtől a tulajdonosi részeket, 2000-ben pedig Imrétől megvettem az ö 50%-át, és én maradtam egyedül. Ő mással kezdett foglalkozni, de maradtunk továbbra is jóbarátok. 21 évvel ezelőtt lettem tehát egyedüli tulajdonos. Elkezdtünk bővíteni. Éreztem, hogy a barter üzletelésnek egyszer le fog áldozni, és muszáj beinvesztálni pénzt, venni kell gyárakat. Akkor kezdtem vásárolni gyárakat Oroszországban, Ukrajnában, majd megvettem itt Magyarországon Peremarton településen. Az a gyár most is működik. 2011-ben eladtam egy ukrán üzletembernek az ukrajnai gyáramat, de mondtam neki, hogy csak úgy adom el, ha megveszi a magyarországi gyárat is. Úgy voltam akkor vele, ha megakarja venni valaki, akkor el kell adni, amikor van rá vevő. Szerencsém volt, hiszen az eladott gyár most azon a területen van Ukrajnában, ahol fegyveres konfliktus alakult ki 2014 után. Az oroszországi gyárak működtek tovább rendesen. Én foglalkoztam a kereskedelmemmel és eladással. A partnerem, aki szegény elhunyt fiatalon egy repülőgép balesetben, ő foglalkozott a gyártással. Az apjával mára már eladtuk a gyárakat. Összefoglalva tehát 2000-ben lettem a vállalat elnöke, az üzlet pedig egyre virágzott, mivel a gyárak megvásárlásával, a barter kereskedelem megszűnésével ugyanúgy műtrágyával kereskedtünk tovább.


Családi és közéleti fotók a budapesti irodában


Akkor menjünk vissza Kárpátaljára, ahonnan indultunk, és ahová Ön is visszatért..

Igen, én az ukrajnai gyár eladását követően már csakis Kárpátalján vagyok jelen Ukrajnában. Ami a lényeg, hogy én soha nem szakítottam meg a kapcsolatot Kárpátaljával, az egykori barátokkal, iskolatársakkal, de sokáig nem jártam Kárpátaljára. Végül egy üzlet révén kerültem vissza Kárpátaljára. Úgy történt, hogy 1997-ban Budapesten tárgyaltam Pákh Imrével közösen Viktor Balogával, és Pityovka Vászjával. Ők mondták, hogy akarnak egy közös vállalatot IB BARVA, mivel az ő cégük volt a BARVA. Húsfeldolgozás, halfeldolgozás, és kereskedés. Ők adtak egy régi épületet, egy régi BÁZÁT (lerakat, raktárhelyiség). Adtunk pénzt az épület rendbehozatalára, és utána ők elkezdték a munkákat. Mára mindketten sikeres üzletemberek, parlamenti képviselők. 1999-ben Munkácson megvettem a Csillag szállodát, mikor a Viktor Baloga volt a polgármester, akkor kínálták nekem eladásra. Romokban állt az egész épület, és nem is nagyon akartam ebbe belemenni. Aztán úgy döntöttem, hogy három év múlva leszek 50 éves, és addigra rendbe hozom, és Kárpátalján fogom ünnepelni az 50. születésnapomat ebben a szállodában. Akkor két és fél év alatt átépítettem, luxusszobákkal, és mindennel. Rendeltem egy gépet a Malévtól, egy nagy gépet New Yorkból. Leszállni nem tudott Ungváron, csak Budapesten, így innen Pestről 3 db. JAK 40-es géppel szállítottam a vendégeket Ungvárra. Még folytak a csempézés munkák a szállodában, mikor a gépek szálltak le Ungváron. Nagyon sok vendég érkezett, igy Munkácson nem volt elég hely. Ezért azt csináltam Ungváron, hogy ahol van az a nagy hotel, a Zakarpattia, ott felújítottam a vendégeknek az éttermet. Ott csináltam a rendezvényt. Hoztam nagyon sok híres énekest. A világ minden tájáról jöttek egykori kárpátaljai zsidók, akikben még mindig ott volt a félelem, ami az egykori Szovjetunió kommunista rendszerében égett beléjük. Mondtam nekik, hogy nyugodjanak meg, semmi baj nem lesz. Amikor szálltak le a repülőről, akkor egy ukrán katonazenészszázad zsidó dalokat játszott nekik. Akkoriban még nem volt az ottani határrendészetnek egy komputer-e sem, én vettem nekik egyet, és amikor megjöttek a vendégek, már mehettek is busszal a rendezvény helyszínére. Öt napig mulattunk. Voltak kiváló előadásokon a Munkácsi Színházban. Csodálatos, szép emlék. Örök.


Az a bizonyos Zakarpattia hotel Ungváron


Kivel, kikkel tartja még a kapcsolatot Munkácson?

Tartunk iskolatalálkozókat, ahol a tanárok kaptak tőlem ajándékot, és egykori épületeket vásároltam meg, és adtam át az ottani zsidóknak, hogy tudjanak imádkozni, és a zsidó közösségi élet újra indulhasson. Rendbe hozattam a munkácsi zsidó temetőt. Már úgy voltam vele, hogy nem akartam ott mást csinálni. Erre az akkori kormányzó azt mondta, hogy itt van Ungvár mellett egy régi, pici épület, a kenyérgyárnak volt a szanatóriuma, 12 szobás. Nem akartam először, de amikor a környezetet megláttam. Gyönyörű bükkfaerdő, két tó és 2 km-re van a főút. Sok pénzt invesztáltam bele. 2013-ban vettem meg, azóta kb. 17 millió EUR-t költöttem rá. Ma van benne 320 ágy, 460 méteres mélységből forró víz jön be, 42 fokos, így le kell hűteni. Nagyon jó az ízületekre, csontokra. Rengeteg ember jön oda gyógyulni. Bevételt ebből nem nagyon tudtam csinálni, de most már próbálom az intézményt arra sarkalni, hogy megálljanak a saját lábukon.

Úgy tudom, hogy Magyarországon, és világszerte vannak hotelek, amik az ön tulajdonában vannak.

Igen. Magyarországon is belekezdtem Hotelek építésébe, kialakításába. Első számú volt a Hotel Aria, ahol tegnap este ti is ott voltatok Gyuri bátyámmal földink, Meskó Sándor zongoraestjén. Vettem még egy szállodát Budapesten, ami áll most a Covid miatt, de ki adtam bérbe. Van egy kis szállodám közvetlenül itt az irodám melletti szomszéd utcában. Van egy nyaralóhely a Börzsönyben. Az szinte teltházzal van mindig. Gyönyörű természeti helyen van, de ott nincsen gyógyvíz. Szállodám van Prágában, Karlovy Vary-ban, Bécsben, Kanadában, Torontóban a legnagyobb szállodát építettük. Bécsben végül eladtam, mert jó pénzt kínáltak érte, és én már nem akartam foglalkozni vele. Akik megvették, átépítették, lakásokat alakítottak ki benne, és tudomásom szerint jól jövedelmező nekik. Ma már félig nyugdíjas vagyok.

Erre mondanám, hogy követni is nehéz, nemhogy kézben tartani, vezetni mindent. Hihetetlen. Beszéljünk végül a jótékonysági munkájáról, mert tudomásom szerint abból is van bőven, sőt számos kitüntetést hozott Önnek.



A jótékonysági munka elsősorban Kárpátalján történt, és történik. Kórházaknak, gyermekkórházaknak épületet adtam. Kivittem kárpátaljai orvosokat Amerikába tanulni, de Magyarországra is. Többek között Kasler professzort is, aki most miniszter, az Onkológia Intézet vezetőjeként, Kárpátaljáról is szintén egy híres ruszin család onkológus orvosát, aki most is az Onkológiai Intézet vezetője. Vittem Kárpátaljáról Magyarországra gyerekeket operálni, de Amerikába is. Ma már sok mindent tudnak Kárpátalján is operálni, mert sok modern berendezést vettem nekik. Én vagyok Amerikában az egyedüli zsidó, aki keresztény nagy jótékonysági intézetnek a társelnöke. A társam Szilágyi István volt, sajnos már nem él. Ő egyébként szintén kárpátaljai volt. 25 évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Akkor hívott engem telefonon, hogy nagy árvíz volt Munkácson, és ők gyűjtést rendeztek, de kellene segíteni az odaszállításban. Mondtam neki, hogy tisztelendő úr, én zsidó vagyok. Erre ő rávágta: „ó, maga zsidó, akkor két konténerrel adunk a zsidóknak, három konténerrel a keresztényeknek” Na ezek után lettünk mi barátok. Nagyon sokat tett és segített Kárpátaljának. Két mentőkocsit is küldtünk a Munkácsi Kórháznak. Szegény már meghalt, azóta a felesége a társelnök az intézményben. Én két ilyen, véleményem szerint szent emberrel találkoztam az életben. Volt egy zsidó, a Mózes Imre Budapesten, akivel én laktam albérletben, agglegény volt, és amit tudott, ahol tudott, csak segített. A másik pedig Szilágyi István, aki minden, amit csak tudott Kárpátaljának adott. Most legutóbb a beregszászi kórháznak adtam egy olyan berendezést, amit infarktus esetén tudnak használni. Ungváron van ilyen, de az túl messze van ahhoz, hogy mondjuk egy nagyszőllősi infarktusosnak esélye legyen a túlélésre. A magyar kormány támogatásával épült meg ez az új kórház, én pedig ezt a műtőt adtam hozzá, hogy segítsen sok embernek a túlélési esélyét.

Napjainkban is ott van Munkácson a Róth család alapítványa, ami minden embernek segít, aki hozzáfordul.


Mindig Igyekeztem teremteni, és mindig igyekeztem adni.

Végszó:

Sándorral majdnem két órát beszélgettünk életéről, a munkácsi gyermek és fiatalkorról, az antiszemitizmussal való korai szembesülésről, barátságokról, magyarországi áttelepülését követő évekről, tapasztalatokról, és persze Amerikáról, a kezdeti lépésektől egészen addig, hogy a jelenleg a New York-i IBE Trade Corporation vegyipari vállalat vezérigazgatója, Forbes magazin besorolása alapján jelenleg a világ egyik leggazdagabb embere, Munkács díszpolgára, Ukrajna szegedi tiszteletbeli konzulja. Kitüntetései, melyek összefüggésben állnak a riportban is elmondott civil, jótékonysági munkával:

- 2012 – Magyarország: Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott a magyarországi és a határon túli, a munkácsi és az ungvári magyar zsidóság sokoldalú támogatásáért

- 2019 - Volodimir Zelenszkíj ukrán elnök a Bölcs Jaroszlav érdemrend negyedik fokozatával tüntette ki Ukrajna nemzetközi tekintélyének erősítéséért, az államközi együttműködés fejlesztését célzó, valamint gyümölcsöző civil tevékenységéért.

- 2019 – Magyarország: Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje – Polgári Tagozat - hazánk amerikai egyesült államokbeli pozitív megítélésének erősítése, valamint a magyarországi és a kárpátaljai gyermekek támogatása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként

A beszélgetés végén saját kortárs festménygyűjteményemből Róth Sándornak ajándékoztam Oksana Dovganych ungvári festőművész „Munkácsi vár” című festményt, amelyet Mondik Bélával (Munkácson és Magyarországon barátainak csak Árpi), Sándor kárpátaljai földijével adtunk át, aki segítette a találkozó létrejöttét. Az ajándék annyira tetszett Sándornak, hogy még ott, és akkor intézkedett a festmény New York-ba szállításáról, és megfelelő keretezés után New York-i irodájában való elhelyezéséről. Így esett meg, hogy Kárpátalja egy szelete egy festményen, és egy tehetséges festőművészen át New Yorkban fogja tükrözni Kárpátalja, és benne Munkács ékességét, a munkácsi várat. Erről remélhetőleg nemsokára fotót is kapok a neves üzletembertől, Kárpátalja nagy támogatójától.



Köszönöm, köszönjük kedves Sándor. Kívánok még sok boldog, szeretetben és egészségben áldott hosszú életet és további munkájához, akár üzleti, akár civil-jótékonysági pedig sok sikert a jövőben.

2021. 09. 04. Őry László

Fotók: Őry László


Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square