Kisgyőriék: négy gyermek, töretlen optimizmus, ambiciózus tervek


Kisgyőri Erika és Attila szép gyermekeikkel együtt Tiszacsomán élnek. A szülők szorgos, kitartó munkával biztos megélhetést biztosítanak a hattagú család számára. Nagyban segíti őket, hogy hűségesen kitartottak egymás mellett a legnehezebb időszakokban is, egymást segítve, támogatva küzdötték le a nehézségeket. Velük beszélgettünk el a minap.


— Erika, hogyan került Magyarországra?

— A Beregszászi Kossuth Lajos Középiskola befejezését követően felvételt nyertem az esztergomi Árpád-házi Szent Erzsébet Szakközépiskolába, környezetvédelmi szakra. Azért esett a választás e városra, mert a nagynéném, édesapám nővére oda ment férjhez annak idején, s úgy gondolta a család, hogy ott jó lesz nekem. Jó is volt: náluk éltem két évig, ráadásul ugyanabba az iskolába jártunk az unokabátyámmal együtt …


— Hogyan ismerkedtek meg leendő férjével?

— Ahogy az már lenni szokott, két csoportra oszlott az osztály: voltak, akik szerettek tanulni, s voltak, akik nem. Nos, Attila ez utóbbiak táborába tartozott, miközben én maximalista voltam (s vagyok mind a mai napig) — olyan szünetben is tanuló típus. Nem véletlen, hogy ha ő meglátott engem, akkor borsódzott a háta — de ugyanez történt velem is, amikor én láttam meg őt… Aztán a harmadikban az osztályfőnökünk eldöntötte, hogy úgy próbálja felhozni az osztályt, hogy egy jó tanulót összeültet egy kevésbé jóval. Amikor megláttam, hogy összekerültünk mi ketten, azt hittem sírva fakadok… A szünetben Attila is könyörgött az osztályfőnöknek, meg én is: bárkihez, csak hozzá ne ültessenek! Aztán valahogy megbarátkoztunk. Először csak annyit szólt hozzám, hogy mutassam a füzetet dolgozatnál, de utána már jött egy üdítő, egy kóla és kialakult egy barátság. Amikor megismertem, hogy milyen is ő valójában, azon kaptam magam, hogy tetszik, nagyon tetszik nekem!


— Erika, nem véletlenül mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást…

— A sors valóban úgy hozta, hogy még közelebb kerültünk egymáshoz… Az a helyzet, hogy tovább szerettem volna tanulni. Három helyre is beadtam a jelentkezésemet, s fel is vettek mind a három helyre: az értesítés mellé azonban mindig megkaptam azt a kis levelecskét, hogy csak költségtérítéses formában tanulhatok… A családom viszont nem engedhette meg magának ezt, így rá kellett döbbennem, hogy ezzel vége a pedáns, maximalista tanulásomnak és el kell mennem dolgozni. A kollégiumot is ott kellett hagynom, mert ugye az csak azoknak járt, akik továbbtanultak… Korábban többször jártam Attiláéknál, mert segítettem neki felkészülni algebrából az érettségire, ő pedig mértanból korrepetált engem. Amikor elmondta az édesanyjának, hogy, sajnos, ki kell költöznöm, a kollégiumból, illetve már munkába is álltam, a mama így szólt: miért nem jön ide? Attila is bíztatott, hogy költözzek hozzájuk, próbáljuk meg — ha más nem, majd hazajövök… Elfogadtam a lehetőséget, s három évre rá már férj és feleség voltunk!

Aztán úgy gondoltuk, hogy albérletbe költözünk, megpróbáljuk a saját kis életünket kialakítani. Majd jött Dórika: a Jóistenke adta, mi pedig örömmel fogadtuk…



— Attila, hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?

— Küzdelmes idők voltak, szó, ami szó! Tudni kell, hogy akkoriban, az új évezred elején elég nehéz dolga volt a feleségemnek ukrán állampolgárként Magyarországon. Akkor például nem kapott a magyar államtól sem gyermeknevelési támogatást, de még a szülést sem támogatták... Neki tehát otthon kellett maradnia a gyerkőcünkkel, így én egyedül dolgoztam. Ráadásul albérletben laktunk, ami szintén nem kevés pénzbe került… Néhány hét leforgása alatt már látszott, hogy ez így nehezen tartható. Így jött az ötlet: mi lenne, ha megpróbálnánk Kárpátalján? Az elhatározást tett követte, s a következő héten már jöttünk is! Másfél hónapos volt a lányunk…

Megmondom őszintén, hogy én ezt egy ideiglenes állapotnak gondoltam akkor: úgy két-három évig elleszünk itt, s mikor már a gyermeket be lehet adni óvodába, akkor majd visszamegyünk. Egy kisebb vállalkozást indítottunk itt, Csomán. Építőipari dolgokkal, anyagokkal kereskedtünk, s mivel nem volt ilyen üzlet a környéken, úgy beindult ez, hogy jól megéltünk belőle! Közben azonban eltelt a tervezett 2-3 év, s elhatároztuk, hogy visszamegyünk. A vállalkozásunkat átadtuk, mert úgy gondoltuk, hogy végleg Magyarországra költözünk. Amikor visszamentünk — megint albérletbe —, az volt a szándékunk, hogy most már mindketten beállunk munkába. Terveztük a második gyermeket is, de már mindenképpen saját családi fészekben gondolkodtunk. Aztán jött a hidegzuhany…


Mi miatt, Attila?

— Otthon, Magyarországon akkoriban, 2008-ban, egy olyan törvényt hoztak, hogy hároméves kortól lehetett óvodába járatni a gyermeket, ez alatt csak bölcsödébe mehetett. A mienk két és fél éves volt.... Közben kiderült, hogy a kisvárosban, ahol éltünk nem tudják felvenni Dórikát a bölcsődékbe, mert nem volt hely… Három óvoda működött ott, s nagyon jó viszonyt ápoltam mind a háromnak az igazgatójával. Együtt énekeltünk az énekkarban, zenekarokban játszottam — de egyikőjük sem tudott mit tenni, mert ez volt a törvény…

Így hát néhány hónapon át szenvedtünk az albérletben, a pénzünk, amit a vállalkozásból kivettünk, lassan elfogyott, mivel csak egyedül dolgozhattam… Egy este lementem a kocsiba aprópénzt keresni, hogy kenyeret vehessek, s amikor hazamentem, azt mondtam: én ezt nem akarom tovább csinálni! Talán a Jóisten akarta azt, hogy ismét legyen egy újrakezdés… Édesanyáméknak mondtam, hogy jöjjenek még le hozzánk utoljára, mert el szeretnénk köszönni. Véglegessé vált a döntésünk… Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha akkoriban olyan lehetőségeink lettek volna Magyarországon, mint amilyenekkel most rendelkeznek a fiatal gyermekes családok, akkor szinte biztos, hogy mi most nem beszélgetünk itt...



— Attila, magyarországiként milyenek a tapasztalatai Kárpátalján, illetve mivel keresi a kenyeret a családjának, vannak-e terveik a jövőre nézve?

— Valahogy nagyon szabadnak érzem magam itt! Őszintén mondom, hogy kicsit többnek érzem magam én is, s a feleségem is: vagyunk valakik, nem csak kis csavarok a gépezetben… Sokkal közvetlenebbek vagyunk a falubeliekkel, bárkivel.

Van egy kis üzletünk, egy ajándékboltunk itt, Csomán. Játék, ajándék, ruha, ilyen kis apró-cseprő dolgok kereskedelmével foglalkozunk. Ezt inkább a feleségem viszi, míg én mással foglalkozom: lakások, házak belső felújításával — egyelőre egymagam. Mivel most kaptam meg a végleges tartózkodási engedélyt ide Ukrajnába, velem kapcsolatban az a terv, hogy amennyiben minden jól megy, akkor tavasztól felveszek két embert, s vállalkozássá bővítem ezt. Így nem kellene reggeltől estig robotolni, minden kiszámíthatóbb úgy, ha van 2-3 ember a csapatban…

A mostani munkámról elmondanám, hogy a feleségemmel ketten építettük fel a házat, amiben lakunk. Majd barátok, rokonok otthonait újítottam fel, de aztán nagyon gyorsan beindult e munka. Azóta teljes mértékben ezzel tudok foglalkozni, de a legfontosabb, hogy itthon vagyok, méghozzá „szabadsággal”: ugyan sok a munka, nagyon sokat kell pörögni napi szinten, de lényegében mindig én indítom el például a gyerekeket óvodába, s utána állok munkába. Bár előfordul, hogy este 7-8 óra körül érek haza, de van egy olyan fajta szabadság ebben a munkában, hogy ezt egy viszonylagos „egészséges” környezetnek gondoljuk per pillanat.



— Erika, az első gyermekükről már tudok, de hányan vannak jelenleg Kisgyőriék?

— Négy gyermekünk van. Dóra 16 éves, Csenge tíz lesz, az ikrek pedig 2017-ben születtek, s 4 és fél évesek. Megjegyezném, hogy a férjemnek is van ikertestvére, s ők is négyen vannak testvérek — négy fiú… Ami a mi ikreinket illeti, elég nehéz volt velük: mire az egyik elaludt, a másik felébredt! Attila akkoriban egy ideig Tarpán dolgozott, sokat éjszakázott. Volt, hogy éjszaka fél háromkor hazajött, kinyitotta a bejárati ajtót, s azt látta, hogy mi LEGO-zunk az ikrekkel — valahogy felcserélték ők a nappalt az éjszakával…

Az egyik reggel, amikor az ikrek 4-kor aludtak el, anyukám, aki látta, hogy hajnalig égett a villany nálunk, reggel átjött, hogy pihenhessek kicsit, ő pedig elindítja a két nagyot. Csenge — aki akkor nagycsoportos ovis volt — ezt kérdezte: Anya, most már soha nem te fogsz elkészíteni reggel? Akkor eldöntöttem, hogy nem adhatunk nekik kevesebbet, csak amiatt, hogy fáradtak vagyunk...



— Erika, tagja-e családjuk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének?

— Igen, az ikrek megszületését követően nem sokkal csatlakoztunk az egyesülethez. Mindenképpen szerettem volna, hogy a KMNE tagjai legyünk, mert fontos az idő közös, minőségi eltöltése, fontosak a baráti kapcsolatok, a beszélgetések! Az egyesületnek köszönhetően például megpályáztunk és el is nyertünk egy utat Egerbe, egy hetet a Kolompos együttessel. Felejthetetlen élmény volt! A mai napig sem értem, hogy mertük bevállalni mikor még csak egyévesek voltak az ikrek! Hozzátenném, hogy én addig még soha nem jártam Egerben, de a bakancslistámon ott volt… Mondtam is: ikrek, vagy négy, vagy öt gyerek nem számít — el kell menni és elmentünk. Eszméletlenül jól éreztük magunkat, szuperek voltak a programok, bár miután hazaérkeztünk, alaposan ki kellett pihennünk magunkat!

A gyerekekkel együtt mindig feltöltődve jövünk haza a KMNE rendezvényeiről, minden programról. Sőt, sokszor sajnáljuk, hogy már vége… Őszintén tudunk beszélgetni az anyukákkal, barátokat szerzünk, akiknek nem kell megjátszani, hogy tök könnyű minden, hanem kimondhatjuk: Úristen, nem alszik három hete! A többiek ugyanis pontosan tudják, miről beszélünk...



— Melyek a legemlékezetesebb programok Attila számára?

— Erika szavaihoz csatlakozva elmondanám, a nevében is benne van, hogy a nagycsaládosokról szól az egyesület, így mindig olyan emberekkel találkozunk, akik hasonló cipőben járnak, mint mi. Rengeteg a közös pont, így nem véletlen, hogy teljesen jó hangulatban telnek a rendezvények!

Nekem különösen az tetszik, ahogyan a programokat lebonyolítják az egyesületnél. Ugyanis nem úgy zajlanak ezek, mint egy fesztivál, vagy majális, ahol vannak programok, s ott ül, hallgat, nézelődik, aki akar. Számomra például egy abszolút örök élmény volt az apa-lánya program, amelyen a középső lányommal, Csengével vettem részt. Ott állt minden apa a lányával egy körben és egyszer csak azt mondták: na, most egy olyan játék következik, hogy… S nekem el kellett mondanom a lányom előtt és mindenki előtt a véleményemet róla, az első szavakat, amelyek eszembe jutottak róla és fordítva. Ezek olyan pozitív dolgok voltak, annyira jólestek nekem, s biztos vagyok benne, hogy mindenki így volt ezzel! Ezek a mindennapokban nincsenek meg, a mókuskerék mindennapjaimba ezek nem férnek bele, ez az igazság. Vagy vehetjük a Nagycsaládos Karácsonyt, amikor körben ültek a családok, párok, s együtt gondolkodtunk dolgokról, fogalmakról, a családunkról, a kincseinkről. Ez megint olyan volt, hogy az ember először megijedt tőle: Juj, nekem most meg kell szólalnom? Kell ez nekem egyáltalán? A vége viszont mindig az — de jó, hogy eljöttünk!

Bíró László

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square