A BÉKE TERVEI HÁBORÚ IDEJÉN

A Beregszászban született Finta Éva költő, író, nyugalmazott főiskolai tanár, a Magyar Írószövetség tagja ismert és elismert alkotó mind Kárpátalján, mind az anyaországban. Kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenységét József Attila-díjjal ismerték el 2019-ben. Vele beszélgettünk el a minap.



A BÉKE TERVEI HÁBORÚ IDEJÉN


— Művészi pályájának kezdetén egyszerre csábította a költészet és a képzőművészet: nem okozott ez valamiféle „tudathasadást”?


— Az alkotói készség ritkán egyirányú. Ezt úgy értem, hogy többnyire nem egyetlen képességre korlátozódik. A vizuális vagy a szavakkal ábrázolás ugyan más területet aktivizál az agyban (ezt megtapasztaltam, amikor tíz éven át mind az írást, mind a festést gyakoroltam), de némi „átfutási időt” követően az egyik, amely mellett elszántuk magunkat, felélénkül a másik rovására.


Itt jegyezném meg: Michelangelo szonetteket írt, Jókai együtt festett fogadott lányával, 3. Rózával és férjével, Feszty Árpád festőművésszel, Petőfi lerajzolta kisfiát, Zoltánkát újszülött korában, Nagy László képzőművésznek készült eredetileg, Kondor Béla festett, írt... Kortársaim között is sokan foglalkoznak az írás mellett festészettel vagy az ábrázolásnak a képzőművészethez kapcsolható valamelyik területével.


— Minek, vagy kinek a hatására kötelezte el magát mégis inkább a versek mellett?


— Személyiségének varázsával és hatalmas tudásával, műveltségével engem Drávai Gizella és Horváth Anna is elkápráztatott már gyermekkoromban, de egyikőjük befolyása sem hatott rám ilyen módon. A tudásuk, a tájékozottságuk vonzott, de mindig tudtam, mire van szükségem és mire mondjak nemet. Egyáltalán: kamaszkoromra és fiatalságomra leginkább a nemet mondás volt a jellemző. Mindent átszűrtem magamon, és kizártam, ami „testidegennek” tűnt. Ez leginkább szenzibilitásommal függ össze. Érzékenységem volt az, ami a művészet felé terelt, a területet pedig életlehetőségeim determinálták.


Apám nem engedett volna el nyolcadik osztályos korom után Ungvárra a képzőművészeti szakközépiskolába, az „ucsiba”, mert rettentően féltette a lányait. Képzőművészettel tehát hivatásos alapon nem foglalkoztam, nem válhatott szakterületemmé. Rengeteget olvastam, állandóan bújtam a könyveket, ötödikes koromtól már kortárs irodalmat, ezen belül verseket is olvastam. Véletlen volt bizonyos értelemben, hogy verset kezdtem írni, nem fordultam tudatosan az írás felé. Az önkifejezés vágya az írást nagyon kézenfekvőnek és egyszerűnek mutatta, hiszen nem kellettek hozzá különösebben eszközök. Én meg a papír, az írószerszám és egy csendes elvonulás, ennyi volt a feltétele. Az idő és a többszöri visszatérés ehhez a lehetőséghez, ezek alakították ki, hogy az irodalommal kötelezzem el magam.


— Beregszászból Sárospatakra vezetett életútja — milyen befolyással volt-e ez a költészetére?


— A befolyásolást általában csak kívülről lehet érzékelni. Én tehát nemigen vettem észre szakmai értelemben, hogy a környezetem megváltoztatása rányomta volna bélyegét írásaimra. Az ember maga változik, én állandóan tanulok valamit, az önfejlesztés mindennapi gyakorlatom. A változás tehát nem a környezetemben, hanem bennem zajlott, én voltam az indikátora. Sajnos az a pezsgő szellemi környezet, ami otthon felnevelt, nem jött utánam megváltozott életterületeimre. Elmagányosodtam alkotóként és privát emberként is. Ez a helyzet bizonyára befolyásolta közérzetemet és írásaimat is. A magányos hosszútávfutó közérzete ma is megvan.


— Tartja-e a kapcsolatot a szülőföldjével, figyelemmel követi-e az újabb kárpátaljai költőgenerációk munkásságát? Mi a véleménye róluk?


— Most ünnepli az Együtt folyóirat fennállásának 20. évfordulóját. Áttelepülésemet követően sokáig nem publikáltak otthon tőlem. Amíg Balla D. Károly fórumai működtek, alkalmanként megjelent tőlem valami, de volt egy hiátus az Együtt megalakulásáig, és ez magával hozta, hogy évekig nem voltam jelen a hazai irodalmi életben. Én rendszeresen hazalátogattam kis családommal, amíg Horváth Anna élt, illetve Annuska maga is évente legalább egyszer eltöltött nálunk néhány hetet. Vári Fábián László és Dupka György az a két földim, akik ezt a csendet megtörték, utánam érdeklődtek, írást kértek tőlem, és én a folyóirat rendszeres és állandó szereplőjévé váltam. Az irodalmi jelenlétemet az Intermix Kiadónál megjelent köteteim is segítették, amit szintén Dupka Györgynek köszönhetek. Ha a barátok, pályatársak elhúzódnak mellőlünk, akkor nem sokat tehetünk. Ez a visszafogadás részükről ismét hazavitte a bennem élő alkotót.


Amíg hozzátartozóim, testvéreim és közeli barátaim Beregszászban éltek, más oka is volt a hazautazásnak. Ma már csak temetőket látogatni vagy egy-egy irodalmi meghívásra megyek haza. Horvát Anna hagyatéka is rákényszerített, hogy sokszor tegyem meg a Sárospatak – Beregszász távolságot oda és vissza. Amit tehettem ez ügyben, azt eddig megtettem. A folytatás elakadt, a háború most nem kedvez múzeumalapításnak.


A fiatalok írásait, pályájuk alakulását figyelemmel kísérem. Örömmel tölt el, hogy mennyivel több lehetőségük van tehetségük megmutatására, mint nekünk volt. Csordás László az Együtt körül felnövekvő fiatalokkal egy ízben meghívott a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság összejövetelére, akkor ismertem meg személyesen többek között Shrek Tímeát, Marcsák Gergelyt, Nagy Tamást, és talán Lacival is akkor találkoztam először a való életben. A személyesség mindig hozzáad a kapcsolatok intenzitásához.


2017-ben részt vettem a Kárpátaljai Irodalmi Napok rendezvényén, amit szintén Dupka György meghívásának köszönhetek. Az ilyen többnapos kiruccanások azonban már fárasztanak. Rengeteg a tervem, állandóan van szellemi elfoglaltságom, és az a több évtizedre szóló bezártság, amiben éltem, le is szoktatott az ide-oda utazgatásról.


— Ön számos kötet szerzője — a legutóbbi a múlt év végén jelent meg Noé bárkáján rózsatő címmel. Melyikre a legbüszkébb ezek közül, s miért? Van-e kedvenc verse?


— A legutolsó könyvemre vagyok leginkább büszke. Hogy megjelent, és hogy a Rádiusz Könyvek sorozatban kapott helyet, ami önmagában is megtisztelő. Hálás vagyok Jánosi Zoltán irodalomtörténésznek, aki lehetővé tette a kötet ilyen jellegű megjelenését, és értékes tanulmányával meg is gazdagította mind a könyvemet, mind személyemben a szerzőt. Amúgy munkamániás vagyok. Ez azt jelenti, hogy most is van két kötet kéziratban a fiókomban. Az Ötkönyvet még mindig szeretem, mert vállalkozásként és ötletként is rendhagyó, és ilyen mivoltában sokkal többet elárul rólam, mint a többi munkám. Kedvenc versem általában nincs, mert már a következő érdekel, amit még nem írtam meg. Egy darabig tartoznak hozzám, amíg valami újabb ki nem szorítja őket ebből a vonzásból.


— Horváth Anna így írt Önről: „Finta Évát minden műfajban az igényesség jellemzi. A teljesítmény nála csak egy epizód, egy állomás annak felismeréséhez, hogy mi az, amit még meg kell tanulnia”. Manapság is tanul?


— Erről van szó egyfolytában! Horváth Anna nagyon korán felismerte, mi mozgatja az engem uraló maximalizmust, amit manapság gyakran illetnek fejcsóválással. Igen, ma is tanulok. Új versformákat, új ismereteket a tudomány és a társadalmi környezet világából, és tanulom az isteni misztériumot, ami összeköti az alkotó lelket az univerzum titkaival és működésével. Tanulom a hitet is, mert sokáig voltam kétkedő ember.


— Ha már szóba került Horváth Anna neve… Ön tevőlegesen hozzájárul Beregszász egyik ikonikus művésze emlékének ápolásához, megörökítéséhez. Mik a tervei e téren?


— A terveim többek terveknél, és nem egymagam valósítom meg, ha majd sikerre visszük. Tarpai József vezetése alatt folytak a munkálatok, melyeket most ez a váratlanul ránk törő háború félbe szakított. Ezért nem szeretnék és nem is tudok jóslatokba bocsátkozni a múzeum jövőjét illetően. Mint mondtam: tanulom a hitet. Ebben is nagyon szeretnék hinni, mivel nem csak a terveinket állványoztuk fel, hanem azt a bizonyos, épülőben lévő különleges objektumot is, melyben Horváth Anna életművének reprezentálását és őrzését szeretnénk megvalósítani.


B. L.



Finta Éva


ANNÁNAK, MÁRIÁNAK

(Leonardo Szent Anna harmadmagával c. rajza alá)


Ott ültök ketten, szótlanul,

örök mosolyba fonva,

öletekben gyámoltalan

fiamba gabalyodva,

szemhéjatok árnyékain

a talján táj varázsa,

szemhéjatok fénylő fala

fejembe tetoválva.

Anna, Mária, Gyermeke:

mind Isten foglya vagytok;

időz a kartonon a por,

az „isa pur is vogymuk” -

minden mindennel azonos:

a rímekkel a rímek,

a szavak is ugyanazok:

templomjárók és hívek.

Ezüstfonál-vonal papír

teremti az egészet.

Egy tüköríró álmodó

kreálta – meg a képzet.

Ott ültök ketten, szótlanul,

öletekben a játék:

istenfiú, embergyerek –

ajándék, aki vár még.

Örüljetek, amíg lehet!

Amíg a képben vagytok!

Míg meg nem szökik a fiú,

s ti aggódva elaggtok…

Örüljetek, amíg a szó

nem fordul be a könyvbe,

és nem lesz végig végleges –

míg akármi lehetne –

addig a mosoly csak mosoly,

a kép csak kép, és ennyi.

Addig gyermek a gyermek is;

és nem lehet letenni.

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square